Harcművészetnek azokat a mozgás- és formarendszereket lehet nevezni, amelyek mögött olyan erkölcsi és szellemi tanítás áll, ami az ősi kínai szellemiségek egyikéhez tartozik. A taichi rendszerében is ezek az alaptézisek állnak helyt. Ugyanúgy mint egyéb művészetekben, nem az a fő cél, mint a küzdősportban, hogy az egyik harcos legyőzze a másikat, hanem az, hogy tudásukat latba vetve újat alkossanak és próbára tegyék magukat, ezáltal nem lankad a képességük egyik része sem.

A taichi nem az összecsapások és közös próbatételek művészete, hanem inkább személyes és egyéni átszellemülés, ami segíthet a test rugalmasságának megtartásában, egyensúlyérzék fejlődésében és a testtudat megszilárdulásában. A mozdulatsorok elsajátításával olyan idegpályák aktivizálódnak, amelyek engedik például a két agyfélteke közötti könnyed átjárását az ingereknek. A taichi az egyik olyan harcművészet, a kevesek közül, amit az életkor előrehaladásával is ugyanolyan hatékonysággal és átéléssel lehet gyakorolni. Ezért lehet ez a mozgásforma a testi és a szellemi frissesség fenntartója, akár idősebb korban is.